Thank God for Football – Rodri

Korábban is írtam már Rodriról, aki számomra az egyik legnagyobb példa a labdarúgás világában. Ezúttal a The Players’ Tribune-nak adott interjút a spanyolok kapitánya, amit a Cruyffista c. oldal fordított le.

„A következő tényt próbáltam magyarázni mindig is a csapattársaimnak a City-nél: én nem angolul beszélek, hanem amerikaiul. Sokszor viccelődnek rajtam, tudod-e? Mindenért. Általában az öltözködésem miatt cikiznek. Néha pedig azért, hogyan is beszélek. Az emberek azonban sok mindent nem tudnak rólam. Én a nyelvet nem Manchesterben vagy Londonban tanultam, hanem egy erdőben, Connecticutban. Az én referenciám az amerikai angol.

Az oktatás nagyon fontos volt a családomban, az édesapám mindig is azt akarta, hogy egy évet cserediákként töltsek el egy amerikai középiskolában. A futballról dédelgetett álmom ezt lehetetlenné tette. Így hát helyette, amikor betöltöttem a 14-et, elmentem nyári táborba egy erdő közepébe, Connecticutba. Még a nevét is bonyolult volt számomra kimondani, nekem, egy srácnak Madridból. Amikor megérkeztem, olyan volt, mintha csak egy Hollywood-i filmbe csöppentem volna. Megvan a jelenet neked is nem, hogy gyerekek egy nagy tóhoz mennek a táborba, ott vannak a fából készült kenuk, te pedig fára mászol, sátrakban alszol, és botokkal raksz tüzet? Tényleg olyan volt. A mályvacukrot és a kekszet eszed? A tűz fölött? A csokoládéval?

Hihetetlen volt.

Nincs telefon. Nincs Wi-Fi. Csak én és egy új ország, ahol megpróbáltam barátokat szerezni. „Hello, Rodrigo vagyok. Madridból érkeztem.” (A csapattársaim már most nevetnek, hallom őket…) Mondogattam ezt a magam kis tört angoljával.

„Oké srácok, mikor megyünk focizni?”

„Hamarosan, Rodrigo. Dobálunk majd párat a disznóbőrrel.”

Én csak törtem a fejem: „Disznóbőr??”

„Igen testvérem. Mint az NFL-ben.”

Őszintén, tetszett nekem. Szórakoztató volt. De csak folytatni tudtam: „Focizni (soccer) szeretnék srácok!”

„Sawker? Mi nem játszunk sawker-t, ember.”

A helyzetemen csak tovább rontott, hogy a 2010-es világbajnokság kezdetekor érkeztem oda. Még az interneten sem tudtam követni az eredményeket, ami nagyon fájt. Szerencsémre azonban volt egy kis számítógép a főnök irodájában, és minden egyes nap megkértem a tanárokat, hogy mondják el az eredményeket. Spanyolország az első meccset elbukta Svájc ellen, emlékszel? Azt hittem csak tréfálnak velem.

„Svájc? Tényleg? Biztosan jól nézte meg?”

Mindenesetre az idő telik, és Spanyolország kezd egyre jobban játszani. Egyenes kieséses szakasz, nyerjük a meccseket. Aztán jön a Németország elleni elődöntő, én pedig meghalok a kíváncsiságtól. Épp egy kenutúrán voltunk azt hiszem. Folyamatosan kérdeztem a velem lévő tanárt az eredményről.

Végül visszaértünk a szállásra, és valaki azt mondja nekem: „Spanyolország a döntőben van.”

Soha nem éreztem magam ilyen távol, de egyben közel is az otthonomhoz, ha érted, mire gondolok.

A döntőre megkértem a tanáromat, engedje meg, hogy a számítógépén nézzem a meccset. Azt mondta, rendben, persze. Aztán előveszi ezt a számítógépet, és olyan, mint egy 10 hüvelykes képernyő. Emlékszel azokra a mini laptopokra? Ez ilyen volt. Apró. Azt mondom magamban: gyönyörű. Nem érdekel. Csak hadd nézzem!

Nem tudom, hogyan csináltuk, mert az erdő közepén voltunk, de találtam egy nem éppen legális streamet, ott néztük hát a döntőt, körülöttem amerikaiak, akiket egyáltalán nem érdekelt ez az egész.

Amikor Iniesta gólt szerzett, szó szerint ordítozni kezdtem, kiszaladtam és futva megkerültem a tavat.

Az amerikaiak azt hitték, megőrültem. A fejüket csóválták.

Úgy néztek rám: „Várjatok, a spanyol srác sír? A sowker miatt?”

Nem tudták megérteni, mit jelent ez nekem. Azt hitték, őrült vagyok. És lehet, hogy az is vagyok…

Egész életemben e két világ között éltem. Az egyik futball, a másik a „való világ”.

Néha a fiúk kigúnyolnak, hogy „normális” vagyok. Vicces, mert ha megkérdeznéd a barátnőmet vagy akár az édesanyámat, azt mondanák, hogy a legtávolabb vagyok attól, hogy normális legyek. Ha a futballról van szó, függő vagyok. Ha normális is vagyok, akkor valószínűleg abban az értelemben, hogy nem érdekelnek a közösségi oldalak vagy a 400 fontos ruhák. Gyerekkorom óta egy érzés vezetett folyamatosan.

Már 10 évesen is, ha játszottam és nem voltam elég jó, akkor egy napig nem szóltam a szüleimhez. Túlságosan is mérges voltam magamra. Biztos vagyok benne, hogy édesanyám fejében a következő játszódhatott le: „Mi a fene van vele? Ez csak egy játék.”

De számomra ez majdnem olyan volt, mint egy drog. Szóval nagyon kicsi koromban alkut kötöttem a szüleimmel. Nem tudom, beszéltünk-e egyáltalán valaha is erről. Egyszerűen csak „értették”. Ha meg akartam valósítani a futballról szőtt álmomat, akkor be kellett jutnom az egyetemre. Így 17 éves koromban elköltöztem Madridból Villarrealba, és beiratkoztam az ottani egyetemre. Az első évben a Villarreal akadémiáján laktam a csapattársaimmal. De aztán betöltöttem a 18-at, és saját lakást kellett találnom.

Édesanyámnak az az ötlete támadt: „Miért nem költözöl be az egyetem diákotthonába?”

Oké, persze.

Így is lett.

Azt hiszem nagyon hasonló az egész ahhoz, mint ami itt Angliában van. Egy nagy komplexum, van egy közös mosókonyha, zuhanyzók, egy kávézó, aztán ajtók egymás mellett. Mindenki egymás mellett lakik. Megvan a kis szobád egy faággyal, fa íróasztallal. Nem volt TV vagy PlayStation. Csak egy laptop. Délelőtt edzésre mentem a Villarrealhoz, majd délután órára, este pedig….

Nos, az éjszaka vicces volt, mert nyilvánvalóan tudjuk, milyenek az egyetemisták. Amikor péntek este van, mindenki bulizni megy. De először is megy az „előjáték”, ahogy Amerikában mondják. Az apró szobákban zenélnek és söröznek, és körülbelül 20 ember van egy szobában, ülnek az ágyon, a földön, mindenhol. Olyan voltam, mint bármely más diák – még azt sem tudták, hogy focizok –, így megjelentem a szénsavas vizemmel, és lógtam velük egy kicsit, amíg el nem jött a buliba indulásnak az ideje. Akkor eltűntem.

Egyszer aztán valakinek ez feltűnt és odaszólt: „Rodrigo, miért nem jössz ki velünk soha? Gyere már!”

És el kellett mondanom nekik: „Nos, én focizom. Reggel edzésem van.”

„Bééénaaaaa. Béna vagy tesó.”

Kicsináltak ezért ott.

Másnap visszahívott: „Rendben, találtam egy jót. Egy idős hölgyé. 4000-et akar, de van benne számítógép is.”

Mikor meghallottam ezt: „Hűha. Egy számítógép? Áll az alku!”

Elhozza nekem az autót. Egy Opel Corsa volt. Beülök az autóba, és a „számítógép” képernyője körülbelül 8 centiméter. Megérintve bekapcsolhattam a rádiót, és ennyi. Le voltam nyűgözve. Minden nap azzal az autóval mentem edzésre. A csapattársaim kinevettek, de nem érdekelt! Imádtam azt a járgányt!

(…)

A következő szezonban aztán először szerepeltem az élvonalban, és azt hiszem az iskolás barátaimnak egy kicsit tátva maradt a szája. Azt mondták, hogy meccset néztek a tévében, amikor az egyik fickó a folyosóról megjelent a képernyőn. A fickó a számviteli osztályról játszotta a hatost.

Nem hitték el, hogy tényleg én vagyok.

„Várj, ez ugyanaz a fickó?”

„Keress rá, keress rá!”

„Nem, ez nem lehet ugyanaz a Rodrigo. Nagyon sok a Rodrigo. Nem ő az.”

Amikor a tévében vagy egy mezben, másképp nézel ki, nem? És valószínűleg nagyon komoly arckifejezésem lehetett.

Így hát néhányan meg voltak győződve arról: „Nem, nem ő az.”

Aztán amikor elkezdtem egyre többet játszani, és rájöttek, hogy az tényleg én vagyok, azt mondták: „Mit keresel itt, ember? Tegnap este a Barcelona ellen játszottál!”

Spanyolországban a Comunio nevű játékot játszottuk. Olyan ez, mint a mai fantázia játékok, amelyben játékosokat vásárolsz, és irányítod a csapatodat. A diákotthonban mindenki játszott vele, így amikor egy-egy szombati meccsről hazajöttem, talán néhány pohár sörrel már bennük, odaszóltak: „Testvér, gyerünk már! Mi történt ma? Csak 3 pontot kaptam miattad a Comunióban!!! Mi a fene volt ez?”

Én csak nevettem és mondtam nekik: „Elnézést, elnézést!”

Ezek voltak életem legszórakoztatóbb évei. Nem tudom miért, de amikor visszaértem az egyetemre, az agyam „átkapcsolt” a másik világomba. Az iskola távlatban tartotta számomra a futball jelentette nyomást. A másik csodálatos dolog az volt, hogy a diákotthonokon ismertem meg a barátnőmet, aki orvosnak tanult. Hadd mondjam el: egyáltalán nem törődött a futballal (nevet). Hallani sem akart a Celta Vigo ellen elért döntetlenről.

Mindig két lábbal a földön tartott.

„Hé, nyugodj meg, mi van veled? Nyugodj meg. Ez csak foci.”

A tanáraim szemében pedig csak egy voltam a sok közül. Spanyolországban az egyetem az tényleg egyetem. Azért vagy ott, hogy tanulj és dolgozz. Így amikor a kis szobámban voltam a laptopommal, annyira el voltam mélyülve abban, amit csináltam, hogy szó szerint megfeledkeztem minden másról. Egyik nap vizsgára tanultam, vagy valami ilyesmi volt, és lenémítottam ezért a telefonom. Aztán tartottam egy kis szünetet, és megláttam, hogy van vagy 20 SMS-em, 50 üzenetem a WhatsApp-on és 10 nem fogadott hívásom… Arra gondoltam, meghalt valaki? Mi történhetett?

A csapattársam hív, felveszem a telefont.

„Rodri, hol vagy?”

„Hol lennék? Hát itt vagyok az egyetemen.”

„Az edző keres téged. Mindenki téged keres.”

„Miről beszélsz?”

„A Valenciával játszunk. Mindenki már a buszon ül.”

Azt hittem, viccelnek. Mondtam neki: „Ne szórakozz már, a meccs holnap lesz…”

Istenem. És nem. Ismered azt a rémálmot, amikor valaki úgy megy reggel iskolába, hogy elfeledkezik róla, hogy aznap vizsgája van? Nos, ez történt itt is, csak velem a valóságban. És nem iskola volt, hanem a LaLiga.

Azt mondtam: „Rendben, szólj a sofőrnek, hogy induljon. Találkozunk a szállodában!”

Kaptam magam és amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, kirohantam az autómhoz, olyan voltam mint James Bond egy Opelben. A valenciai szálloda egy órára volt. Mire odaértem, a csapat megbeszélést tartott, úgy jöttem be, mint a diák, aki azt próbálja előadni, hogy a kutya megette a háziját.

Hahahaha. Elárulom, ez mese a futballban sem működik.

Aznap leradíroztak a pályán, de megérdemeltem. Ez egy hatalmas lecke volt a számomra, mert rájöttem, hogy jobban kell egyensúlyoznom ebben a két világban.

Életutam minden lépésében a kudarcokon keresztül tanultam, és váltam ezáltal jobbá. A puzzle új darabja került a helyére. A Villarrealban megtanultam, mit jelent nem csak focistának, hanem profinak is lenni.

(…)

Amikor a következő nyáron lehetőségem nyílt a Manchester City-be igazolni, nos, az egy álom volt számomra. Beszéltem Busival, mielőtt beleegyeztem a váltásba. Sergio azt mondta nekem: „Pep? Jobb játékossá válsz majd alatta. De ő nála soha, de soha nem lesz az, hogy elég, elértünk az út végére. Mindig noszogatni fog téged, hogy jobb és jobb legyél. Alatta soha nem leszel kész.”

Tudod, amikor Pepre hivatkozom, mindig a kezemmel kell beszélnem. Találnom kell egy asztalt, egy táblát vagy valamit, és el kell kezdenem a kávéscsészéket mozgatni, mint egy sakktáblán a bábukat, ahogy ő teszi.

„Az ellenfél ide fog menni, aztán odamegy, aztán bumm – te befutsz ide. A területbe. És bumm.”

Ő volt az, aki a kirakós utolsó darabját a helyére tette a fejemben. Megtanított másképpen „látni” a játékot. Megtanított „érezni”, mikor kell belépni a területbe, mikor kell visszafogni a játék tempóját. Mikor kell letámadni, mikor kell visszahúzódni. Nagyon fontos volt számomra az, hogy bízott bennem. Emlékezni kell arra, hogy amikor 2019-ben megérkeztem ide, akkor egy öltözőben voltam Fernandinhóval, Agüeróval, David Silvával, Kevin de Bruyne-vel. Mindannyian legendák. 12 évesen elmentem megnézni Agüerót az Atlético edzőpályáján. Ő volt az egyik hősöm. Most pedig épp mellette ülök az öltözőben? Elképesztő volt.

Agüero és Otamendi valójában állandóan gúnyolódtak rajtam – nem csak a ruháim miatt, hanem mert minden meccs után felszálltam a buszra, majd FaceTime-on beszéltem a barátnőmmel. Mivel én focista vagyok, ő pedig orvos, sok éven át meg kellett küzdenünk a távolsággal. Mit csinálsz, ha nem vagy a párod közelében? FaceTime-ozol. Minden meccs után felhívtam, ha nyertünk, ha vesztettünk. Amikor nyertünk nem volt gond, mert a fiúk ünnepeltek és nem vettek észre. De amikor kikaptunk, én akkor se változtam meg, ugyanaz a „normális” srác voltam. Amikor a barátnőmmel beszélek, olyan, mintha ismét visszakerülnék az egyetemre, átfordul valami az agyamban. Újra Rodrigo leszek. Így halálos csend volt a buszon, mindenki lehajtott fejjel, leverten ült, én pedig ott beszélek: „Nos, őszintén, ma egy kicsit sz*rok voltunk. Igen, döntetlent játszottunk. Igen, mérges vagyok… Egyébként milyen napod volt?”

Először Agüero és Otamendi félrehúztak, és azt mondták: „Ember, nem beszélhetsz így a buszon! Pep hall téged! Mindenki hall téged!”

De minden meccs után felhívtam. Nem volt kivétel.

„Igen, ma minden rendben volt. Nyertünk, de én kicsit sz*r voltam. Netflixet nézel éppen? Mit eszel?”

Hahahah. Olyanok voltunk, mint két tinédzser. Mindenki annyira ideges volt. Megpróbálták kikapni a kezemből a telefont: ‘Vissza fog hívni! Rodri, tedd le a telefont! Neki most mennie kell! Viszlát!’

Amikor megjelentek a fotók, a barátaim az iskolából üzentek nekem: „Menj már haver, ez komoly? Mi a sz*r ez? Nem is szeretsz olvasni! Te nem vagy egy igazi stréber!”

Ne higgyük el mindig azt, amit a közösségi médiában látunk! A valóság mindig bonyolultabb.

(…)

Most, hogy bajnokok vagyunk, és a világ tetején vagyunk, senki sem kérdez arról a bizonyos pillanatról. De mégis azt mondom, hogy talán ez az egyik legfontosabb az életemben. Minden jó pillanat mögött egy életen át tartó küzdelem és tapasztalás áll.

Amikor tavaly gólt szereztem a Bajnokok Ligája döntőjében, nos, az sem volt előre tervezett pillanat. Az 20 évnyi rutinból következő megérzés volt, amely még anno a kertben kezdődött. Még a Bernardo beadása előtti pillanatban is távol voltam a kaputól, ha megnézed a visszajátszásokat, nem is látsz majd engem. Valójában nem volt semmi esélyem arra a labdára. Mozdulatlanul kellett volna maradnom, de mégis tettem valamiért egy lépést a tizenhatos felé. Magam sem tudom megmagyarázni, miért. Nem gondolkodtam, mert 100-ból 99 alkalommal Bernardo labdái nem nálam kötnek ki.

De ez a hang most azt mondta nekem: „Ez most más lesz.”

Tettem hát egy lépést előre. A labda megpattant. Ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor már nem érek oda.

Láttam a labdát felém pattanni.

És fel tudok neked sorolni mindent, ami abban a pillanatban az eszembe jutott:

Itt a labda, mit csináljak?

Rúgd meg keményen!

Oké, de várjunk! Valószínűleg ez lesz az egyetlen esélyem.

Csak próbálj meg kaput találni!

Kint vagyok a kertben.

Csak lődd a labdát a kapuba.

Itt a labda, ellövöm.

Az első dolog, amire gondoltam ezt követően, hogy 20 perc van még hátra. 20 átkozott perc. Baromi hosszú idő!

Nos, így gondolkodik egy hatos.

Olyan ez mint a drog. Ezért focizok.

(…)

Az Európa-bajnokság hasonló volt. Számomra elég drámaian alakult, mert a döntő második félidejét a kispadról kellett végignéznem. Egyszer nem tudtam kontrollálni azt, ami a pályán történik. A torna előtt megfogadtam, hogy vezére leszek ennek a csapatnak. Bár nem én vagyok a csapat legidősebb játékosa, de van néhány fiatal srác (már azt is mondanám, hogy ijesztően fiatalok) a csapatban, akik az új generációt képviselik. Úgy éreztem, hogy segíthetek nekik abban a nyomásban, ami rájuk nehezedik egy ekkora pillanatban. Nagyon boldoggá tesz, amikor Lamine-ra vagy Nicóra gondolok. Előlépni egy ilyen pillanatban 17 és 22 évesen, miközben egy egész ország néz téged, ez hihetetlen. Ha tudnák, hogy hogyan is éltem ennyi idősen, nem hinnék el.

A kispadon eltöltött 45 percemet egyetlen dologhoz tudnám hasonlítani. Amikor egy autóval 200 km/h-val száguldasz. Amikor a kormányt fogod, akkor érzed a kontrollt, de amikor az anyósülésen ülsz, olyan, mintha egy hullámvasúton ülnél.

Amikor a nemzetednek nyersz valamit, az különleges, a többivel nem összehasonlítható érzés. Visszarepültem a gyerekkoromba, amikor a medence mellett játszottam, aztán a kertben, aztán megint a medence mellett. Amikor kerékpárra pattantam és mentem edzeni. Amikor örömkönnyek között rohangáltam az erdőben Connecticutban, a világbajnoki győzelem után.

„¡Viva España!”

Ismerem jól ezt az érzést. Igazi élmény, élvezet.

Minden tisztelettel a könyvelés és a közgazdaságtan felé…

Hála Istennek, hogy a szüleim elküldtek tanulni, mi?

Hála Istennek a futballért, ami lehetőséget adott nekünk álmodni.”