Claudio Ranieri története: hűség, alázat és csoda

Amikor a modern futball legnagyobb edzőire gondolunk, bizonyos nevek azonnal beugranak. Pep Guardiola, aki újradefiniálta a pozíciós játék fogalmát. José Mourinho, a különc zseni, aki trófeák sorát gyűjtötte be Európa-szerte. Jürgen Klopp, akinek szenvedélye és játékstílusa visszahozta a varázst Liverpoolba. Carlo Ancelotti, a higgadt mester, aki bárhová is ment, győzni tudott. Ők azok, akik rendszereket építettek, forradalmasítottak, uralkodtak. De van valaki, akit nem csak a taktikája, hanem embersége, eleganciája és megmagyarázhatatlan varázsa miatt emlegetnek legendaként.

Egy ember, aki nem harsány, nem önfényező, mégis mindenki szereti. Akire egyetlen klub szurkolói sem haragszanak, sőt – bárhol járt, a drukkerek szívébe zárta magát. Ez az ember kiesés ellen küzdő klubokat mentett meg, néha a semmiből épített újra csapatokat. Emellett egy kisvárosi angol csapattal olyan csodát vitt véghez, amit a futball örökké emlegetni fog. És most, közel négy évtizednyi edzői pálya után is itt van velünk, újra kispadon, újra a hazai földön, újra Rómában.

A cikkünk témája nem más, mint Claudio Ranieri, aki mindenki szívébe belopta magát, és aki méltán említhető egy lapon a futball történetének legnagyobb alakjaival.

Egy római kisfiú

Claudio Ranieri 1951. október 20-án született Rómában, a San Saba negyedében, amely a Circus Maximus közelében fekszik. Ez a környék nem tartozik Róma legelegánsabb részei közé, de egy olyan közösség otthona, ahol a futball – mint oly sok olasz városrészben – nem csupán szórakozás, hanem életstílus.

Ranieri munkáscsaládban nőtt fel, fiatalon a környék temploma melletti pályán rúgta a labdát a barátaival. A sport hamar az élete szerves részévé vált, a játék örömén túl közösséget, célt és keretet adott a mindennapokhoz. Bár korán megmutatkozott a tehetsége, nem volt gyereksztár: kitartása és szorgalma emelte ki a többiek közül, nem pedig látványos cselei vagy gólzáporos meccsei.

A pályafutása későbbi éveiben visszatekintve gyakran említette, hogy a római neveltetés, a családi háttér és a gyerekkori élmények adták számára az alapot ahhoz, hogy játékosként és edzőként is mindig megőrizze alázatát és emberségét. A sportban szerzett első tapasztalatait nem akadémiai környezetben, hanem az utca porában és a baráti meccseken szerezte – ezekből az élményekből építkezett egy egész életre.

Tizenéves korában csatlakozott az AS Roma utánpótlásához, de a felnőttcsapatig nem jutott el. Bár a gyerekkori álom nem teljesült, Ranieri sosem tekintett erre kudarcként – sőt, a későbbi edzői alázatának egyik alapja épp ez a tapasztalat lett: hogy a futballban semmit sem adnak ingyen, mindenért meg kell dolgozni.

A szerény, de tisztes játékoskarrier

Claudio Ranieri védőként játszott, leginkább jobbhátvédként, és bár nem volt a legnagyobb technikai képességű futballista, játékát mindig jellemezte az, ami később edzőként is védjegyévé vált: fegyelem, munkamorál és elhivatottság.

Pályafutása során négyszer jutott fel magasabb osztályba különböző csapatokkal. Claudio sosem szerepelt az olasz válogatottban, és nem nyert nagy trófeákat játékosként – de ez nem törte meg a hitét. Ranieri 1986-ban vonult vissza, ezután pedig el is kezdte edzői karrierjét.

Az első lépések, sikerek

Ranieri első megbízatását a Vigor Lameziánál kapta, amely egy kis calabriai klub volt, akkoriban a Serie C2-ben, vagyis az olasz futball negyedosztályában szerepelt. A környezet szerény volt, a lehetőségek szűkösek, de Ranieri már itt megmutatta: komolyan veszi a hivatását, és minden mérkőzésre úgy készül, mintha bajnoki döntő lenne. Nem volt kérdés, hogy nem csak kipróbálni akarja magát, hanem valóban elkötelezett az edzői munka iránt.

Egy év után egy hasonlóan alacsonyan jegyzett klub, a Puteolana (akkor szintén a Serie C2-ben) hívta őt, ahol szintén egyetlen szezon erejéig dolgozott. Ezekben az években, a futball perifériáján alapozta meg edzői filozófiáját: a védekezés megszervezése, az alkalmazkodóképesség, a taktikai fegyelem, és mindenekelőtt az emberi kapcsolat a játékosokkal.

És milyen jól tette;

• Első idényében (1988–89) feljuttatta a csapatot a Serie B-be.
• A második szezonban (1989–90) megcsinálta a lehetetlent: újabb feljutás, immár a Serie A-ba, az olasz élvonalba.
• A harmadik évben pedig bent tartotta a frissen feljutott Cagliarit az első osztályban – ezzel végképp beírta magát a klub történetébe.

Ez a három év nemcsak szakmai diadalmenet volt, hanem Ranieri karakterének iskolapéldája: mindig nyugodt, mindig kész a háttérbe húzódni, ha a csapata kaphatja a figyelmet. Nem volt sztáralak, nem hirdette magát. De amit véghez vitt – három szezon alatt két feljutás, majd biztos bentmaradás egy alig ismert klubbal – azt nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni. Ettől kezdve Claudio Ranieri fölkerült az olasz futball térképére, és már nem a C1-es klubok között keresték a nevét – hanem ott, ahol a Serie A-csapatok jövőjéről döntenek.

Napoli, Fiorentina, majd Spanyolország

Amikor Ranieri 1991 nyarán aláírt a Serie A-ban szereplő Napolihoz, a klub épp Diego Maradona utáni identitásválsággal küzdött. A legendás aranyévek már a múlté voltak, a gazdasági gondok és az öltözői instabilitás pedig mindennapos problémává váltak. Ebben a nehéz közegben nem lehetett maradandót alkotni – de Ranieri megtette, amit tudott. Talán legmaradandóbb döntése volt, hogy a fiatal Gianfranco Zolát egyre többször játszatta, és szerepet adott neki az első csapatban. Zolából később világklasszis játékos lett, de a történet ott kezdődött, hogy Ranieri megbízott benne egy válságban lévő csapatban is. Egy idényt töltött Nápolyban, majd a klub új irányt vett – Ranieri viszont nem tűnt el a színről.

Miután egy rövid időre távol maradt az edzősködéstől, 1993-ban a Fiorentina kispadjára ült le. A firenzei klub ekkor a Serie B-ben szerepelt, és egy olyan edzőt keresett, aki nemcsak visszavezeti őket az élvonalba, hanem hosszú távon is képes lenne valami maradandót alkotni. 1993/94-es szezonban bajnoki címmel vezette vissza a Fiorentinát a Serie A-ba, rá egy évre pedig megnyerte a Coppa Italiát, majd a Szuperkupát is. Közben csapatában játszott Gabriel Batistuta és Rui Costa, akik mind Ranieri irányítása alatt váltak meghatározó figurává. A firenzei időszak alatt Ranieri nemcsak stabil csapatot épített, hanem modern, támadóbb futballt is játszatott. A szurkolók a mai napig tisztelettel emlegetik, mert nemcsak trófeát hozott a klubnak, hanem egy olyan időszakot, amikor újra önbizalma lett a Fiorentinának.

1997-ben Ranieri elfogadta a spanyol Valencia ajánlatát – ez volt az első alkalom, hogy külföldön vállalt munkát. A klub akkor a La Liga középmezőnyébe tartozott, ám komoly ambíciókkal tekintett a jövőbe. 1998-ban megnyerte a csapattal az Intertoto Kupát, ezzel bejuttatva a csapatot az UEFA-kupába. 1999-ben pedig elhódította a spanyol Király Kupát. Emellett a valenciai csapat elérte a Bajnokok Ligája-kvalifikációt is.

Ranieri a Valencia kupagyőzelme után Spanyolországon belül váltott klubot, és 1999 nyarán átvette a La Liga egyik legszenvedélyesebb, de akkoriban erősen ingadozó formát mutató csapatát, az Atlético Madridot. A fővárosi klub története ekkor már egy ideje küzdelmes korszakot élt: bár még mindig nagynevű egyesület volt, a pályán és a gazdasági háttérben is egyre súlyosbodó problémák jelentkeztek. Ranieri érkezésétől azt várták, hogy új lendületet hoz, és képes stabilizálni a teljesítményt, hasonlóan ahhoz, amit Valenciában már bizonyított. A kezdet ígéretesnek tűnt, de a háttérben egyre súlyosabb válság körvonalazódott. A klubot sújtó pénzügyi gondok, vezetői válság és az elnök, Jesús Gil körüli botrányok lehetetlenné tették a hosszú távú munkát. A szezon közben sorozatban jöttek a vereségek, a csapat a kiesés szélére sodródott, és Ranierit 2000 februárjában menesztették. Ironikus módon, az Atlético a szezon végén kiesett a La Ligából – amely a mai napig az Atléti történetének egyik legnagyobb szégyene. Ranierit sokan inkább a körülmények áldozataként, semmint bukott edzőként értékelték.

Az angol kaland kezdete – Chelsea (2000–2004)

2000 őszén Claudio Ranieri elfogadta az akkor még nem világsztár státuszú, de ambiciózus Chelsea ajánlatát. A klub ekkor Ken Bates tulajdonában állt, és még a Premier League újkori aranykorszakának elején járt. A cél egyértelmű volt: stabilizálni a csapatot, majd fokozatosan közelebb kerülni az angol elithez. Ranieri angliai beilleszkedése nem volt zökkenőmentes. Angoltudása kezdetben gyenge volt, és ezt a sajtó gyorsan felkapta. A brit média gyakran gúnyolta a nyelvi nehézségeit, és a kezdőcsapat gyakori változtatása miatt ráaggatták a „Tinkerman” becenevet – ami egyszerre szólt a rotációs szokásainak és a bizonytalanságnak, amit sokan éreztek a munkájával kapcsolatban.

2003 nyarán a klubot megvásárolta az orosz milliárdos, és ezzel új korszak kezdődött a Chelsea történetében. Ranieri alatt jelentős befektetések történtek – új játékosok érkeztek, köztük Crespo, Verón –, amivel a klub céljai ugrásszerűen megnőttek. A 2003/04-es szezonban a Chelsea második helyen zárt a Premier League-ben az Arsenal invincibles-idénye mögött, és bejutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe is. Mindez papíron hatalmas siker – de a háttérben már dolgoztak a váltáson. Abramovics a saját emberét akarta a kispadra. A szezon végén Ranierit menesztették, és José Mourinho érkezett a helyére. A Chelsea-nél töltött időszak nem trófeákkal teli, de karrierjének egyik legfontosabb állomása volt. Angliában először itt ismerték meg Ranierit igazán, és ez az ismeretség később még nagyobb magasságokba repítette őt.

Keresés és újrakezdés – Valencia (újra), Parma, Juventus

2004-ben, alig néhány hónappal a Chelsea-től való távozása után, Ranieri visszatért Valenciába, ahol korábban kupát nyert, és megalapozta a klub későbbi európai sikereit. A körülmények azonban már nem voltak ugyanazok. A csapat épp egy UEFA-kupa és spanyol bajnoki cím után volt, de edző nélkül maradt, mivel Rafael Benítez távozott a Liverpoolhoz. A visszatérés nem hozta meg a várt eredményeket. Bár az idény jól indult – a csapat megnyerte az UEFA Szuperkupát –, a bajnokságban hamar hullámvölgybe került. Ranierit 2005 februárjában menesztették, a csapat rossz formája maradt. Ez volt az olasz szakember pályafutásának egyik legsötétebb korszaka.

Két év „pihenő „után Ranieri 2007 februárjában visszatért Olaszországba, hogy megpróbálja megmenteni a kiesés szélén álló Parmát. A klub a Serie A alsóházában vergődött, Ranieri pedig az idény közepén vette át a csapatot – amikor már mindenki biztosra vette a csapat kiesését. Ő azonban megtette a lehetetlent: felrázta az együttest, új rendszert vezetett be, és bent tartotta a Parmát az élvonalban. Ez a rövid, de hatékony időszak újra visszaemelte Ranierit az olasz topklubok célkeresztjébe.

A döntés megosztotta a szurkolókat: sokan úgy vélték, hogy Ranieri túl nyugodt volt Juventushoz, mások viszont értékelték azt a munkát, amit a klub stabilizálásáért tett.

A majdnem beteljesült álom – Az első római korszak

2009 őszén Claudio Ranieri lett annak a klubnak az edzője, amelynek gyerekkora óta szurkolt. Luciano Spalletti lemondása után, a szezon két vereséggel való nyitása közepette vette át az AS Roma irányítását, és azonnal rendet tett a csapatnál. Ranieri irányítása alatt a Roma nemcsak stabilizálódott, hanem a bajnoki cím egyik várományosává vált. A szezon előrehaladtával egyre közelebb zárkóztak az éllovas Internazionale mögé, majd a 31. fordulóban legyőzték a Mourinho vezette milánóiakat, és egyetlen pontra megközelítették őket. Néhány héttel később – az Atalanta legyőzése és az Inter döntetlenje után – a Roma átvette a vezetést a tabellán, és öt fordulóval a vége előtt a bajnokság élén állt. A csapat lenyűgöző formát mutatott, 24 mérkőzésen át veretlen maradt, és úgy tűnt, hogy Ranieri az álmot is beteljesíti: bajnoki címet szerez a Romával. Az idény egyik legemlékezetesebb pillanata a Lazio elleni városi rangadó volt, amikor Ranieri félidőben lecserélte a klub két szimbólumát, Francesco Tottit és Daniele De Rossit, miközben a csapat 0–1-es hátrányban volt. A döntés bevált: Mirko Vučinić két góljával fordítottak, a győzelem pedig tovább táplálta a bajnoki reményeket.

A végső diadal azonban elmaradt. A Roma az utolsó hetekben elvesztette előnyét, és végül az Inter visszaelőzte őket. Ráadásul a Coppa Italia döntőjében is vereséget szenvedtek ugyanettől az ellenféltől. A meccs után José Mourinho pedig gúnyosan kritizálta Ranierit.

A következő idény már messze nem hozott ekkora sikereket. Bár a Roma részt vett a Szuperkupán is (amit újra az Inter nyert meg), a szezon gyenge rajtot vett, és a pályán kívüli feszültségek is fokozódtak. Ranieri taktikai rotációit sokan bírálták, Francesco Totti pedig nyíltan elégedetlenségének adott hangot amiatt, hogy egyre többször szorult ki a kezdőcsapatból. A feszültségek végül 2011 februárjára tetőztek. A csapat formája visszaesett, és bár még mindig harcban álltak a nemzetközi kupahelyekért, Ranieri lemondott a Genoa elleni 4–3-as vereség után, ahol a Roma háromgólos előnyről kapott ki. Bár az első római korszak nem zárult trófeával, Ranieri munkásságát mégis elismerés övezte. Egy széteső, önbizalomhiányos csapatból bajnokesélyest csinált.

Inter, Monaco és a görög válogatott

A 2010-es évek elején az Inter még épphogy túl volt José Mourinho triplázó korszakán, de a portugál mester távozása után a klub megrekedt, kereste az identitását. Amikor Gian Piero Gasperini 2011 őszén már szeptemberben megbukott, a klubvezetés ismét egy olyan tapasztalt szakemberhez fordult, aki rendet teremthet: jött Ranieri. A feladat nem volt egyszerű. Az Inter kerete öregedőben volt, az öltözőben több világsztár – de kevés motiváció. Ranieri szeptember végén vette át a csapatot és kezdetben sikerült stabilizálnia a formát: az őszi hónapokban a csapat több győzelmet is aratott, sőt egy nyolcmeccses győzelmi sorozatot is produkált a Serie A-ban. Ez a fellángolás azonban nem tartott ki. A tavasszal visszaesett a teljesítmény, a játék akadozott, a Bajnokok Ligájából a Marseille búcsúztatta a csapatot és a bajnokságban is egyre hátrébb csúsztak a tabellán. Végül 2012 márciusában az Inter menesztette Ranierit. Bár a szereplés nem volt katasztrofális, a klubvezetés fiatalabb, hosszú távú megoldásban gondolkodott.

Claudio Ranieri 2012-ben, egy rövid kihagyás után ismét munkát vállalt – ezúttal Franciaországban. Az AS Monaco vezetőedzőjeként kapott megbízást, egy olyan klubnál, amely akkor még nem szerepelt a francia élvonalban. A Monaco frissen esett ki a Ligue 1-ből, de a háttérben óriási ambíciók munkáltak: új orosz tulajdonos, Dmitrij Ribolovljev érkezett, aki európai élcsapattá kívánta formálni a hercegség klubját. Ranieri érkezésével világos célokat tűztek ki: azonnali visszajutás az első osztályba, majd helytállás és fokozatos előrelépés a Ligue 1-ben. A tapasztalt olasz szakember pontosan ilyen kihívásokhoz értett. A 2012/13-as idényben a Monaco megnyerte a francia másodosztályt, így a klub visszajutott az élvonalba. A siker mögött Ranieri tudatos, szervezett munkája állt – miközben a vezetőség már a következő lépésre készült. A feljutást követő nyáron látványos átigazolási hullám indult: olyan játékosok érkeztek, mint Radamel Falcao, James Rodríguez vagy João Moutinho – a Monaco pillanatok alatt az egyik legizgalmasabb projekt lett Európában. Ranieri feladata ezúttal már nemcsak a stabilitás biztosítása, hanem a sztárokkal tűzdelt keret összefogása volt. A csapat remekül szerepelt: a 2013/14-es szezon végén ezüstérmesek lettek a Paris Saint-Germain mögött, és újra ott voltak a nemzetközi kupaindulást jelentő helyeken. A közvélemény nagy része Ranieri munkáját elismeréssel fogadta – de a klubvezetés más irányt keresett. 2014 májusában menesztették, és helyére Leonardo Jardim érkezett. Ranieri – szokásához híven – méltósággal távozott. Nem támadta a klubot, nem panaszkodott. Elfogadta, hogy az ambiciózus projekt új korszakába lép, és hogy ő a stabilizáció embere volt, nem a hosszú távú építkezés „arca”. A Monaco után ismét új kihívást keresett – ám ezúttal a legkevésbé sikeres korszak következett életében.

2014 nyarán Ranierit a görög labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki, alig néhány hónappal azután, hogy a csapat a világbajnokság nyolcaddöntőjéig jutott. A cél az volt, hogy a rutinos olasz szakember továbbvigye a sikereket, és kijuttassa Görögországot a 2016-os Európa-bajnokságra. A valóság azonban hamar hideg zuhanyként érte a szövetséget és a szurkolókat is. A selejtezők borzalmasan indultak: a válogatott négy meccséből hármat elveszített, köztük egy sokkoló, hazai 1–0-s vereséget a Feröer-szigetek ellen. A görög közvélemény azonnal Ranieri fejét követelte – nem is alaptalanul. A csapat játéka szétesett, sem szervezettség, sem motiváció nem volt érezhető, és az edző személyisége sem tudta megmozdítani az öltözőt. Négy mérkőzés után – az említett vereséget követően – a görög szövetség menesztette Ranierit. Ez volt karrierje egyik legnagyobb kudarca, és sokan úgy vélték, ezzel végleg lekerül a nemzetközi futball térképéről. A sajtó, különösen Olaszországban, vegyes érzelmekkel viszonyult hozzá: sokan megértéssel beszéltek az őt körülvevő körülményekről, de nem lehetett tagadni, hogy ez a projekt látványosan megbukott.

A futball nyolcadik csodája – Bajnok a Leicester!

Claudio Ranieri 2015 nyarán, 63 évesen szerződött a Leicester City csapatához. A döntés, amelyet a klubvezetés logikusnak, higgadtnak tartott, a sajtóban és a közvéleményben inkább értetlenkedést váltott ki. Sokak szerint Ranieri „elavult”, „kifulladt”, és a görög válogatott élén elszenvedett kudarc után nem volt helye többé az élvonalban. Az angol szurkolók jelentős része csak legyintett: „jó ember, de ennél nem több.” A Leicester előző idényben az utolsó fordulókban menekült meg a kieséstől, és semmi nem utalt arra, hogy a 2015/16-os szezon bármi különöset tartogatna. A cél világos volt: kerüljék el a kiesést, és stabilizálják a klub helyét a Premier League-ben.

Ranieri azonban nem csak rendet tett. Hitt abban, hogy az egyszerű dolgok működnek: letisztult játékrendszert alkalmazott (4-4-2), nem bonyolította túl a taktikát, és legfőképp: megbízott a játékosaiban. Kialakult egy egységes, önmagában is hitetlenül motivált csapat. Jamie Vardy, N’Golo Kanté, Riyad Mahrez, Wes Morgan és Robert Huth vezette Leicester októbertől a tabella élmezőnyében volt. Novemberben Vardy rekordot döntött: 11 egymást követő bajnokin szerzett gólt. Decemberre már senki nem beszélt kiesésről – inkább azt kérdezték: „meddig tarthat ez?”

Ranieri közben mosolygott, pizzát rendelt a játékosoknak a clean sheetek után, és olyan atmoszférát teremtett az öltözőben, amire ritkán van példa a modern futballban: nyugalmat, egyszerűséget és hiteles vezetést. A tavasz során a Leicester nem esett vissza – sőt, egyre magabiztosabban vezette a tabellát. A nagy klubok (Arsenal, Manchester City, Tottenham) bukdácsoltak, ők viszont hibátlanul hozták a kötelező meccseket, és a rangadókon is megállták a helyüket. Április végére már világossá vált: a Leicester bajnok lehet. A Chelsea–Tottenham 2–2-es döntetlennel zárult mérkőzés után matematikailag is biztossá vált, hogy a Premier League 2015/16-os szezonjának győztese a Leicester City. Az esély, amit a szezon elején adtak nekik a fogadóirodák 5000 volt az 1-hez. A 2015/16-os bajnoki cím után a világ Claudio Ranierit ünnepelte. Az olasz szakember egy csapásra legendává vált: nemcsak Angliában, hanem az egész világon. Díjak, interjúk, meghívások özöne zúdult rá – ő azonban hű maradt önmagához: szerény, mosolygós és mindig a csapatot előtérbe helyező ember maradt.

A következő szezon azonban már a kijózanodás éve lett. A 2016/17-es idényben a Leicester a Premier League-ben jóval gyengébben szerepelt. A bajnokcsapat elveszítette lendületét, a riválisok már komolyabban vették őket, a játékosok közül néhányan eligazoltak, mások nem tudták megismételni korábbi formájukat. A klub a tabella alsó felébe csúszott, és a kiesés veszélye is fenyegette őket. Miközben a bajnoki cím védelme elúszni látszott, a csapat a Bajnokok Ligájában történelmet írt: csoportelsőként jutottak tovább, és az első körben, az egyenes kieséses szakaszban is versenyben voltak. Ám a bajnoki szereplés annyira aggasztóvá vált, hogy 2017. február 23-án, alig 9 hónappal a csodabajnoki cím után, a Leicester menesztette Claudio Ranierit. A futballvilág sokkolva fogadta a hírt. Játékosok, szakértők, edzők, szurkolók – még rivális klubok is – egy emberként álltak ki Ranieri mellett. A menesztés hideg profizmust tükrözött – a klub bent akart maradni a Premier League-ben. De ezzel egy olyan embert távolítottak el, aki a lehetetlent valóra váltotta.

Ranieri sosem mondott rosszat a klubról. Egy nyilatkozatban csak ennyit árult el:

„A tavalyi szezon eufóriája és a bajnoki cím után csak arról álmodtam, hogy a Leicesterben maradok. Sajnos ez nem így történt,”

A Leicester utáni „vándorévek”, újra Rómában

A Leicesterből való drámai távozás után Ranieri nem sietett vissza a kispadra. Egy év kihagyás után, 2017 nyarán a francia élvonalbeli Nantes vezetőedzője lett. A klub történelme gazdag, de az utóbbi években középcsapattá szürkült – Ranieritől azt remélték, hogy tapasztalatával visszahozza a stabilitást és a versenyképességet. A 2017/18-as szezon során a Nantes jól kezdett, sőt, a szezon első felében a nemzetközi kupahelyekért is harcban álltak. A bajnokság második felében viszont visszaesett a forma, és végül a klub a kilencedik helyen zárt – sem kudarc, sem kiugró siker, de Ranieri munkája összességében pozitív megítélés alá esett. A szezon végén ő maga döntött a távozás mellett, higgadtan és visszafogottan értékelve a közös munkát: nem akart konfliktust, de érezte, hogy a klub vezetése más irányt keresett.

2018 novemberében Ranieri visszatért a Premier League-be, amikor a frissen feljutott, de szenvedő Fulham vezetőedzője lett. A cél egyértelmű volt: bent tartani a csapatot az élvonalban. Ranieri azonban nem tudott csodát tenni. Bár az első meccsét megnyerte, az eredmények később gyengék maradtak. A védekezés instabil maradt, a támadók nem hozták a várt teljesítményt, és a csapat a tabella utolsó helyéhez közel maradt. 2019 februárjában – alig három hónappal kinevezése után – a Fulham menesztette Ranierit. Ez a periódus rövid, csalódást keltő fejezet lett a pályafutásában, de senki nem vonta kétségbe szakmai vagy emberi hitelét. Ez inkább egy vállalt, kockázatos küldetés volt, ami nem sikerült.

A Fulham után nem sokkal Ranieri ismét visszatért – de nem Angliába, hanem Rómába. 2019 márciusában, alig néhány héttel a Fulhamből való távozás után, kinevezték az AS Roma ideiglenes vezetőedzőjévé az idény végéig, miután a klub menesztette Eusebio Di Francescót. Ez a megbízatás sokkal inkább volt gesztus és kötődés, mint karrierépítési lépés. Ranieri vállalta, hogy újra megpróbálja egyensúlyba hozni a szezon közben szétesett csapatot, és legalább versenyben tartja őket a BL-helyekért. A Roma végül az 6. helyen zárt, és kiharcolta az európai kupaindulást – nem volt átütő siker, de az idényre jellemző válságkezeléshez képest korrekt lezárás. A szurkolók számára Ranieri újabb római korszaka egy visszafogott, de érzelmekkel teli hazatérés volt – egy olyan ember részéről, aki mindig is „hazajött”, amikor hívták.

2019 októberében Ranieri újra elfogadott egy „tűzoltó” felkérést – ezúttal a Sampdoria kispadját. A genovai csapat a szezon elején mélyponton volt, és a kiesés réme fenyegette. Az olasz bajnokságban már többször bizonyította, hogy válsághelyzetben higgadt, stabilizáló kéz tud lenni – ezúttal sem volt ez másként.2019/20-as idényben megmentette a csapatot a kieséstől, a következő évben pedig a 9. helyen végzett, ami a klub szintjéhez mérten nagyon is tisztességes eredménynek számított. A genovai közeg értékelte a nyugodt, kiszámítható munkát, de Ranieri 2021 nyarán úgy döntött, nem hosszabbítja meg szerződését – méltóságteljesen zárta le az időszakot.

Sampdoriánál eltöltött stabil időszak után Claudio Ranieri ismét visszatért Angliába. 2021 októberében, 70 évesen ő lett a Premier League-be visszajutott Watford menedzsere, miután a klub megvált Xisco Munoz edzőtől. A Watfordnál már megszokott volt a gyors edzőváltás kultúrája, így nem meglepő, hogy Ranierire is kockázatos és türelmetlen közeg várt. A csapat a kiesés elkerüléséért küzdött, és bár a keret nem volt erős, a vezetőség azonnali eredményeket várt. Ranieri debütáló mérkőzésén súlyos vereséget szenvedett a Liverpooltól (0–5), majd néhány héttel később egy emlékezetes 4–1-es győzelmet arattak a Manchester United ellen – ez volt a korszak csúcspontja, és egyben Ole Gunnar Solskjær állásába került a túloldalon. Azonban a bravúr ellenére a formájuk nem állt össze: a csapat továbbra is a kiesőzónában maradt, védekezésük gyenge volt és az eredmények nem hozták meg a várt fordulatot. 2022 januárjában, alig három hónap után a klubvezetés – szokásához híven – újabb váltás mellett döntött, és menesztette Ranierit.

Vissza a gyökerekhez

2023 januárjában, több mint 30 évvel első cagliaris edzői időszaka után, Ranieri visszatért Szardíniára, hogy újra feljutáshoz segítse a Cagliarit – azt a klubot, amely korábban kiemelte őt az olasz futball mélyéről. A csapat akkor épp a Serie B középmezőnyében állt, és újra szükségük volt egy vezetőre, aki hisz a hosszú távú építkezésben. Ranieri higgadtan, rutinosan kezdte meg a munkát, és lépésről lépésre emelte fel a csapatot. Taktikája továbbra is pragmatikus volt: stabil védekezés, letisztult átmenetek és bizalom a kulcsemberekben. A szezon előrehaladtával a Cagliari formája javult. Végül a rájátszást jelentő helyek egyikére sikerült bejutniuk – és jöhetett az, amire egész Szardínia várt: a visszatérés lehetősége az élvonalba.

A Serie B rájátszásának döntőjét a Bari ellen játszotta a Cagliari. Az első mérkőzésen 1–1-es döntetlen született, így a visszavágón idegenben, telt ház előtt kellett kiharcolniuk a feljutást. A mérkőzés drámai, feszült és kevés helyzetet hozó taktikai csata volt – pont olyan, amit Ranieri mindig is szeretett megnyerni. És akkor jött a 94. perc. A Cagliari szöglethez jutott. A középre ívelt labdát Leonardo Pavoletti – a csapat rutinos csatára – kapásból a hálóba vágta. A vendégszektor felrobbant, Ranieri könnyes szemmel nézte, ahogy a játékosai egymás nyakába borulnak. Az utolsó percekben még védekezni kellett, de a sípszó után elszabadult a pokol: a Cagliari visszajutott a Serie A-ba.

Ranieri a lefújás után a pályán nyilatkozott:

„Ez volt életem egyik legboldogabb pillanata. A Cagliarival kezdtem, és most újra itt vagyok. Ez a futball igazi szépsége.”

A történet még teljesebb lett, amikor a feljutást követően a játékosok a levegőbe dobálták Ranierit, majd a szurkolók zászlókat lobogtatva skandálták a nevét. Nemcsak egy edzőt ünnepeltek, hanem egy életművet, egy embert, aki hű maradt önmagához.

A 2023/24-es Serie A-idényben a cél már „csak” a bennmaradás volt. Ranieri, akinek egész pályafutását áthatotta az egyensúlykeresés és a realitásérzék, méltó módon zárta(?) aktív karrierjét: a Cagliari végül bent maradt, majd a szezon végén bejelentette visszavonulását – csendesen, elegánsan, ahogy mindig is dolgozott.

Claudio Ranieri – a Roma megmentője

2024 novemberében, amikor az AS Roma a szezon közepén Ivan Jurić menesztése után edző nélkül maradt, a klubvezetés ismét a jól bevált megoldáshoz nyúlt. A csapat hullámzó teljesítménye, a csalódott szurkolók és az ingadozó öltözői hangulat miatt stabilitásra és tekintélyre volt szükség – valakire, akit mindenki ismer, mindenki tisztel, és akiben megbíznak. Ez a valaki pedig nyilván nem lehetett más, mint Claudio Ranieri. Bár a szakember már 73 éves volt, és néhány hónappal korábban, a Cagliari feljutása után finoman jelezte visszavonulását, egy hívó szó a fővárosból mindent felülírt. Ő maga mondta egyszer:

„Ha a Roma hív, nem kérdezek. Jövök.”

Ez volt a harmadik alkalom, hogy leült a kedvenc klubja kispadjára. Már nem bajnoki címért harcoló csapat élére érkezett, és nem is hosszú távú építkezésre szerződött – hanem rendet tenni, visszahozni az önbizalmat, és méltóságot adni egy megbillent idénynek. Ranieri feladata világos volt: stabilizálni a csapatot, elérni egy nemzetközi kupaindulást jelentő helyet és visszaadni a játékosok hitét. A szurkolók – akik Ranierit mindig saját emberüknek tekintették – meghatottan fogadták a visszatérését. Az Olimpico stadionjában újra felcsendült a neve, és azóta is minden meccsen érződik: ez több egy edzőváltásnál. Ez egy búcsúturné, egy utolsó kaland.

Ranierinek hála a Roma jelenleg 54 ponttal áll a 7. helyen, 5 pontra a BL helyezésektől. Csakhogy tiszta legyen a kép; december elején a fővárosi csapat még a 15. helyen állt. Egy olyan idényben, amely már elúszni látszott, egy olyan kerettel, amely elveszítette az önbizalmát, Ranieri szokásához híven rendet tett, visszaadta a hitet, és újra versenyképessé tette a csapatot. És most, hogy a Roma 7. helyen áll, lőtávolságon belül a Bajnokok Ligájához, újra kimondhatjuk: Claudio Ranieri nem egy átmeneti megoldás. Ő a biztos pont.

Végszó

Claudio Ranieri története nem a klasszikus győzteseké. Nincsenek polcokon sorakozó trófeák, rekordokat döntögető statisztikák vagy látványos önfényezések. Az ő pályafutása mondhatni csendesen emelkedik ki – és épp ez benne az egészen különleges. Egy római kisfiú, aki szorgalmával és alázatával lett profi futballista. Aztán egy szerény edző, aki alsóbb osztályú klubokat emelt fel, majd a legnagyobbak közé küzdötte magát: Nápoly, Firenze, Valencia, Chelsea, Juventus, Inter, ROMA. Mindig akkor jött, amikor szükség volt valakire, aki nem pánikol.

Majd jött a Leicester. A pillanat, amikor az egész világ megismerte az olaszt – és vele együtt megtanulta: az alázat és az emberség is képes futballtörténelmet írni. A 2015/16-os szezonban véghez vitt csoda nemcsak egy bajnoki cím volt. Az a világ legszebb példázata volt arról, hogy a lehetetlen igenis lehetséges, ha bízol az embereidben – és azok bíznak benned.

De Ranieri nem állt meg itt. Még a hetvenes éveiben is vállalt kihívást, mentett meg klubokat, juttatott vissza csapatokat az élvonalba. Cagliariban pedig bezárta azt a kört, amit fiatalon megnyitott. Aztán mintha a futball maga sem akarta volna elengedni, visszatért újra a Romához, hogy harmadszor is felrázza gyerekkori klubját – és újra megmutatta: ha valakiben van tartás, karakter és hit, sosem késő új fejezetet írni.

Most, 72 évesen, amikor csapata ismét európai álmokat kerget, Ranieri ennyi idő után is bizonyítja, hogy ő nem csak egy szimpla edző. Ő a nyugodt vezető, a tisztelet hangja, a klub hűséges tükörképe. És talán ez a legnagyobb öröksége: hogy nem egy korszakot teremtett, hanem egy értékrendet őrzött meg egy olyan világban, ahol minden változik.

Ha egyszer könyvet írnék arról, hogy miért lehet ezt a játékot a végletekig komolyan szeretni, egész biztosan lenne benne egy fejezet, amit Ranierinek szentelnék: „Volt egyszer egy római, akit mindenki szeretett – és aki csodát tett a labdarúgásban.”