Ilyen egy 3 napos futballhétvége Spanyolországban

Március 6. és 9. között Valenciában jártunk, és sikerült kifogni egy olyan hétvégét, amitől egy futballrajongó aligha kívánhat többet. Néhány nap leforgása alatt három meccset is megnéztünk: szombaton a Levante-Girona találkozót, vasárnap délután a Villarreal-Elchét, este pedig a Valencia-Alavést. Már önmagában az is különleges, ha egy utazás alatt több stadionba is eljut az ember, ráadásul mindhárom mérkőzés teljesen más élményt adott.

Ebben a cikkben ezt a három találkozót és a hozzájuk kapcsolódó benyomásokat szeretném Nektek bemutatni! Irány Spanyolország!

Valencia – Mestalla

Utunk Valenciában, rögtön a Mestallában kezdődött. Már pénteken bejutottunk a stadionba egy „tour” keretében, így még a meccsnap előtt testközelből ismerhettük meg a Valencia otthonát és történetét. A klubot 1919-ben alapították, a Mestallát pedig 1923-ban avatták fel. Az eredeti stadion 17 ezer néző befogadására volt alkalmas, később 25 ezerre bővítették, az ötvenes évek nagy átépítése után pedig már 45 500 férőhelyes lett. A stadion történetét a spanyol polgárháború, az 1957-es valenciai árvíz és több felújítás is formálta, ma pedig több mint 49 ezer néző fér el benne. A tour egyik legérdekesebb része éppen az volt, hogy nemcsak egy ikonikus stadiont jártunk be, hanem egy olyan helyet, amelyen keresztül szinte végig lehet követni a klub egész történelmét. 1969 és 1994 között egyébként Estadio Luis Casanova néven futott, mielőtt visszakapta a ma is használt Mestalla nevet.

A túra során jól kirajzolódott, hogy a Valencia a spanyol futball egyik történelmi szereplője. A klub legsikeresebb időszakai közé tartozott a negyvenes évek, amikor három bajnoki címet és két kupagyőzelmet ünnepelhetett, illetve a kétezres évek eleje, amikor két La Liga-arany, egy Király-kupa, egy UEFA-kupa és egy európai Szuperkupa is összejött. Összességében a Valencia hat bajnoki címet és nyolc Király-kupát nyert, vagyis a vitrinek alapján is jól látszik, mekkora hagyománya van ennek a klubnak.

A Mestalla története természetesen a legendák nélkül sem lenne teljes. A tour során szó esett a negyvenes évek híres „Delantera Eléctrica” támadósoráról – Epi, Amadeo, Mundo, Asensi és Gorostiza -, amely túravezető elmondása szerint meghatározta a klub első igazán nagy korszakát. Később Antonio Puchades lett az ötvenes évek emblematikus figurája, Mario Kempes pedig gyakorlatilag kultikus hőssé vált Valenciában. Az edzők közül Alfredo Di Stéfano neve emelkedik ki különösen, hiszen az ő vezetésével nyerte meg a csapat az 1970–71-es bajnokságot, míg a modernebb korszakot Rafa Benítez neve fémjelzi. A szurkolók számára a Mestalla nemcsak egy stadion, hanem egy olyan történelmi helyszín, ahol szinte minden falnak és folyosónak saját emlékezete van.

Levante – Girona (1-1)

A szombati program első ránézésre nem a forduló legnagyobb rangadóját ígérte, de a meccs háttérét nézve bőven volt benne tét. A Levante feljutóként érkezett a 2025/26-os idénybe. A 27. forduló előtt a valenciaiak 26 meccs után 21 ponttal a 19. helyen álltak, vagyis egyértelműen a bennmaradásért harcolnak. December óta az a portugál Luís Castro irányítja a csapatot, aki egy nehéz helyzetben lévő együttest próbál stabilizálni. A Levante addig 28 gólt szerzett és 44-et kapott, ami jól mutatta, hogy a legnagyobb problémát elsősorban a védekezés jelenti. A támadójátékban még a szezon elején szárnyaló Etta Eyong számított a legeredményesebbnek 6 góllal, mögötte Iván Romero 4, míg Carlos Espí és Carlos Álvarez 3-3 találattal állt, tehát inkább több játékos között oszlott meg a gólfelelősség, mintsem egyetlen kiemelt befejező vitte volna a hátán a csapatot.

A Girona egészen más előtörténettel érkezett. A 2023/24-es szezon történelmi áttörést hozott a katalán csapatnak: Míchel csapata 81 ponttal harmadik lett a LaLigában és először jutott be a Bajnokok Ligájába, majd a 2024/25-ös szezonban a sok eligazolásnak köszönhetően már a kiesés ellen küzdött. A mostani szezonban a 26. forduló után 31 ponttal a 14. helyen álltak, tehát ők sem érkeztek teljes nyugalomban Valenciába. A kispadon továbbra is Míchel ült, aki 2021 óta meghatározó alakja a klub fejlődésének. A támadósorban Vladyslav Vanat emelkedett ki 9 góllal, Viktor Tsygankov 5 találattal követte, míg Azzedine Ounahi és Cristhian Stuani 3-3 góllal járult hozzá a terméshez.

Maga a mérkőzés végül pontosan azt adta, amit két csapattól várni lehetett: sok küzdelmet, Girona labdabirtoklásában fölényt, a valenciaiaknál pedig gyors kontrákat. A Girona ugyan próbálta többet birtokolni a labdát, de az első igazán komoly helyzetek a hazaiak előtt adódtak: Paco Cortés lövésénél Gazzanigának kellett védenie, később Matías Moreno is közel járt a gólhoz. A szünet után aztán megérkezett a hazai vezetés is, amikor Víctor García jobbról érkező beadását Carlos Espí fejelte a kapuba. A fordulópontot Jon Olasagasti kiállítása jelentette, mert onnantól a Levante-nek több mint fél órát kellett emberhátrányban kibírnia. Sokáig úgy tűnt, sikerül is, de a 93. percben Joel Roca betalált; a gólt először les miatt elvették, majd VAR-vizsgálat után mégis megadták. Így a Ciutat de Valénciában több mint 18 ezer néző előtt 1-1 lett az eredmény, a Levante számára pedig különösen fájdalmas módon csúszott ki a kezükből a győzelem az utolsó pillanatban. Ennek ellenére a szurkolók rendkívül optimisták: szerintük javul a csapat és simán bentmaradnak a spanyol elsőosztályban.

Vila-real – A város és a La Cerámica

A szombati napon délelőtt Valenciától egy órára elhelyezkedő Villarrealba érve rögtön az volt az ember benyomása, hogy ez a város meccsnapon szinte teljesen a stadion köré szerveződik. A belvárosban és a környező utcákban jóval visszafogottabb volt az élet, több kávézó és étterem is zárva volt, miközben az Estadio de la Cerámica környéke már órákkal a kezdés előtt pezsgett. Az Elche-szurkolók is korán megérkeztek, így a stadion körül már jóval a meccs előtt érezni lehetett azt a várakozást, ami csak az ilyen futballvárosok sajátja.

Ez a közeg azért is különleges, mert Villarreal nem egy klasszikus nagyváros, hanem egy viszonylag kis lélekszámú, Castellón tartományban fekvő ipari város, amelyet erősen meghatároz a kerámiaipar, és amelynek futballklubja messze túlnőtt a település méretén. Maga a stadion is ezt a helyi identitást viszi tovább: az Estadio de la Cerámica 1923-ban nyílt meg, jelenlegi befogadóképessége nagyjából 23 ezer fő, és már a neve is a térség kerámiahagyományaira utal. A Villarreal-t szintén 1923-ban alapították, vagyis a klub és a stadion története végig együtt futott a város történetével.

A Villarreal az elmúlt két évtizedben lett igazán különleges jelenség a spanyol futballban. A klub hosszú ideig a kisebb egyesületek közé tartozott, aztán a Fernando Roig-éra alatt fokozatosan stabil élvonalbeli csapattá, majd európai szinten is jegyzett klubbá nőtte ki magát. A sikertörténet fontos állomása volt a 2005-06-os Bajnokok Ligája-elődöntő, amikor egészen az Arsenal elleni párharcig jutottak, majd 2021-ben Unai Emery irányításával megszerezték történetük első igazán nagy trófeáját is, az Európa-ligát, miután a döntőben legyőzték a Manchester Unitedet. A Villarreal az elmúlt bő húsz évben rendszeres szereplője lett az európai kupaporondnak, több elődöntővel és meneteléssel.

A klub sikerének talán éppen ez a legérdekesebb része: miközben Villarreal városként nem tartozik Spanyolország futballközpontjai közé, ez a csapat mégis képes volt olyan identitást építeni, amellyel hosszú távon is versenyképes maradt. A sárga mez, a „Yellow Submarine” becenév, a modernizált stadion és az a fajta családias, mégis nagyon tudatos klubkultúra mind hozzájárult ahhoz, hogy a Villarreal ma már messze több legyen egy kisvárosi csapatnál. A mi első benyomásunk is pontosan ez volt: nem egy látványos, egész nap nyüzsgő nagyvárosba érkeztünk, hanem egy olyan helyre, ahol szinte minden utca a stadionhoz vezet, és ahol meccsnapon tényleg a klub körül kezd el forogni az egész város.

Villarreal – Elche (2-1)

A Villarreal-Elche egészen más mérkőzés volt, mint az előző napi találkozó. A Villarreal idén kifejezetten erős szezont fut: a mérkőzésig 26 forduló után 51 ponttal a 3. helyen állt, 48 rúgott és 31 kapott góllal, vagyis egyértelműen az európai helyekért, sőt a Bajnokok Ligája-indulásért harcol. A csapatot továbbra is Marcelino vezette, aki 2023 novemberében tért vissza a klubhoz, és a 2025-ös novemberi hónap teljesítményéért még a La Liga hónap edzője díjat is megkapta. A Villarreal az előző idény végén vissza is jutott a Bajnokok Ligájába, ami jól mutatta, hogy a klub az elmúlt évek hullámzásai után ismét felfelé tart. A keretben ekkor Alberto Moleiro számított a legeredményesebb játékosnak 9 bajnoki góllal, mögötte a februári hónap legjobbja, Georges Mikautadze 8, Gerard Moreno 7, Tajon Buchanan pedig 5 találatnál járt, vagyis a hazaiaknál az eredmények mellett egyéni minőség is bőven adott volt.

Az Elche ezzel szemben egészen más célokkal érkezett Villarrealba. A klub a 2025/26-os idényben újoncként szerepelt újra az élvonalban, miután visszajutott a LaLigába. A szezon nagyon jól kezdte a csapat, azonban az elmúlt időben nem szerepeltek valami jól: az Elche 8 meccs óta nyeretlen a bajnokságban és az összecspás előtt 26 forduló alatt megszerzett 26 ponttal a 17. helyen állt, tehát gyakorlatilag a kiesőzóna közvetlen közelében próbált pontot szerezni. A csapat 34 gólt szerzett és 39-et kapott. A kispadon a Barcelona korábbi másodedzője, Eder Sarabia ül, aki a szezon elején a hónap legjobb menedzsere díjat is elnyerte a feljutó csapattal. Az Elche támadójátékában Rafa Mir és André Silva emelkedett ki 7, illetve 6 góllal, mögöttük Álvaro Rodríguez következett 5 találattal, vagyis a vendégeknél is volt annyi minőség elől, hogy egy jobb napon bárkinek kellemetlenséget okozzanak.

A stadion környékén már jóval a kezdés előtt érezni lehetett, hogy sok helyi lakos érkezett a városból és Castellónból is a mérkőzésre. Bent végül egy nyugodtabb, családiasabb hangulat fogadott bennünket, ami jól illett a városhoz és az egész meccsnapi élményhez. Más atmoszférát adott, mint a Levante vagy a Valencia találkozója, de éppen ettől volt különleges. Ebben biztosan közrejátszhatott a 14 órás meccskezdés is.

A mérkőzés végül azt hozta, amit a tabella is előrevetített: a Villarreal irányított többet, az Elche pedig inkább kapaszkodni próbált, de nem adta olcsón a pontokat. A hazaiak a 31. percben kerültek előnybe, amikor Tajon Buchanan volt eredményes Pape Gueye passzából, majd a 41. percben Santiago Mouriño növelte az előnyt, így a Villarreal már az első félidő végére kétgólos vezetést épített ki. A folytatásban is a hazaiak előtt adódtak nagyobb lehetőségek, Matías Dituro több védéssel is meccsben tartotta az Elchét, amely végül a 82. percben szépített: a csereként beálló André Silva egy szöglet után fejelt a kapuba Martim Neto beadásából. A vége így valamivel szorosabb lett, mint amennyit a játék képe alapján indokolt volna, de a Villarreal végül 2-1-re nyert a la Cerámicában, 16 ezer néző előtt. A Villarreal hozta a számára kötelező győzelmet, az Elche pedig megmutatta, hogy még nehéz helyzetben sem teljesen veszélytelen ellenfél.

Valencia – Alavés (3-2)

Különösen szép keretet adott a hétvégének, hogy pénteken a Mestallában kezdtük a valenciai túrát, majd vasárnap este ugyanide tértünk vissza, hogy a Valencia mérkőzésével zárjuk le az utazást. Ami a csapatot illeti: Carlos Corberán 2024 decemberében vette át a csapatot, az előző szezonban megmentve őket a kieséstől. A denevérek 6 ponttal végeztek a kiesőzóna felett, azonban így is sikerült nekik befutni a 12. helyre. A Mestallában játszott bajnoki előtt a Valencia 26 meccs után 32 ponttal a tabella 15. helyén állt, 27 rúgott és 39 kapott góllal. A támadójátékban Hugo Duro számított a legveszélyesebb embernek 7 góllal, mögötte Ramazani 4, Diego López és Danjuma pedig 3-3 találatnál járt. A keret sajnos több sebből is vérzik, ezt pedig jól mutatja, hogy míg a csapat 10 éve a nemzetközi kupaporondon való szereplésért küzdött, idén talán reálisabb célnak tűnik a kiesés elkerülése. A visszaesés mögött több fontosabb tényező áll. A klub már a 2010-es évek közepén komoly pénzügyi terhekkel küzdött, azóta pedig a gyakori edzőváltások, a meghatározó játékosok elvesztése, az elhúzódó stadionprojekt és a szurkolókkal egyre feszültebbé váló viszony együtt vezettek oda, hogy a korábbi európai élcsapatból inkább a túlélésért küzdő együttes lett.

Az Alavés hasonlóan veszélyes helyzetből érkezett a Mestallába. A baszk csapat a mérkőzés előtt pár nappal menesztette Eduardo Coudet-t, a helyére pedig az a Quique Sánchez Flores érkezett, aki 10 éven át játszott Valenciában, sőt az edzőjük is volt még 2005-ben. Quique Sánchez Flores utolsó csapata a Sevilla volt, ahonnan még a 2023/24-es szezon végén távozott. A találkozó előtt a hazai közönség is jelezte, hogy nem felejtette el Quique Sánchez Flores valenciai kötődését: a Mestalla közönsége tapssal fogadta az Alavés új vezetőedzőjét. A baszk együttes 26 meccs után 27 ponttal rendelkezett, ami a 16. helyre elég, 23 szerzett és 34 kapott góllal. A legjobb góllövőjük Lucas Boyé volt 7 találattal, mögötte Toni Martínez és Carlos Vicente 5-5 góllal. Bár az Alavés nem tartozik a mezőny legerősebb csapatai közé, megvannak benne azok a játékosok, akik egy kiélezett meccsen veszélyt tudtak jelenteni.

A mérkőzés végül méltó lezárása lett az egész hétvégének. Még az esős idő sem tudott rontani azon, hogy a Mestallában egy igazán emlékezetes meccset lássunk. Az Alavés már a 3. percben vezetést szerzett Lucas Boyé büntetőjével, majd a szünet után Javi Guerra gyorsan egyenlített. Boyé azonban másodszor is betalált a 71. percben, így a vendégek újra előnybe kerültek, és sokáig úgy tűnt, elviszik a pontokat. A Valencia viszont a hajrában sem adta fel: Cömert a 90. percben egalizált, majd Hugo Duro a 99. percben belőtt büntetőjével 3-2-re megnyerte a meccset. A harmadik gól után szinte felrobbant a Mestalla, és a lelátón is érezni lehetett, hogy ez a három pont messze többet jelentett egy egyszerű hazai győzelemnél. A hivatalos adatok szerint 41 512 néző volt jelen. Nehéz lett volna ennél jobb, fordulatosabb finálét elképzelni a valenciai futballhétvége végére.

A Mestallában ezúttal is nagycsapathoz méltó hangulat fogadott bennünket: hiába alakult nehezebben a Valencia utóbbi néhány éve, a stadion szinte teljesen megtelt. Mi már egy órával a kezdés előtt a felsőbb szektorban ültünk, amikor megérkezett mellénk egy idős úr, aki szinte a legfelső sorba tartott. A meredek lépcsőkön alig tudott feljutni, segíteni is kellett neki, de ez sem tántorította el attól, hogy végignézze a meccset a szakadó esőben. És miközben sokan a hajrában talán már lemondtak a pontszerzésről, ő akkor is rendületlenül biztatta a Valenciát. A fordítás után szinte biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban ő volt a legboldogabb ember egész Valenciában. Nekem biztosan az egyik legemlékezetesebb alakja marad ennek az estének.

Végszó

Összességében ez a valenciai hétvége pontosan azt adta, amit a futballtól remélni lehet. Három nap alatt három teljesen eltérő meccsélményt kaptunk. Más hangulat fogadott a Ciutat de Valénciában, más Vila-realban, és egészen más a Mestallában, mégis mindegyik helyszínen ugyanaz a szenvedély és kötődés volt érezhető. Az ilyen utak után érzi igazán az ember, hogy egy mérkőzés sokkal több kilencven percnél. Sokkal inkább közösségi élmény, hagyomány és érzelem egyszerre, amely nemcsak a pályán történtekben, hanem a stadionok körüli életben, a szurkolók reakcióiban és az apró emberi pillanatokban is megmutatkozik.